Költészet

Ludwig & Kosztolányi, Babits, Borges  2008.04.11. 23:05

 

Babits Mihály
 A Spinoza-szobor előtt

Jól esik látni, nagy zsidó, remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jólesik nézni terhes fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.

És látni, hogy a kínba' vajúdó
gondolat szent gyötrelmét élvezed,
amit a művész benned, nagy zsidó,
századokon át kiérezett.

Te boldog vagy: már csak kőmásod töpreng;
az én agyamban még küzd a velő,
én még itt bolygok lenn e földi ködben,

és fáradok csiholni fényt elő -
nagy rokonom! én is gondolkodom, ládd,
és szenvedek s méltó vagyok tehozzád.

 

Arany köd száll az alkony ablakába.
Csak a megszokott kézirat dereng fel
az asztalon, már tele végtelennel.
Valaki istent képzel a homályba.
Egy ember istent teremt. Egy zsidó,
sárgászöld bőr, nagy bánatos szemek,
viszi az idő, ahogy a folyó
viszi árján a ráhullt levelet.
Mit számít? Az ördöngös nem pihen,
istent gyúr kényes geometriából,
a puszta szavakból istent kovácsol
betegsége mélyén, a semmiben.
Része a legpazarlóbb szerelem lett,
az, amely nem is vár viszontszerelmet.

 

 

 

Adamas! A legyőzhetetlen, a legkeményebb! Mindenkit megkarcolok. Ki karcol meg engem? Spinoza valaha Amszterdamban próbált köszörülni, kicsiszolni, de nem bírt velem. Én köszörültem, csiszoltam ki őt. Tőlem tanulta gyémántlogikáját. Királyi koronákban villogok. Dollár-milliomosnők aszott keblén, hervatag fülcimpáiban, de mindig közönyösen, függetlenül tőlük, rájuk se hederítve. Másnap, hogyha elárverezik ékszerüket, éppúgy szikrázom egy ügynök sötét páncélszekrényében, hol nincs is közönségem. Az embereket túlélem. Századokon át folyton gazdát cserélek. Természetem a hűtlenség. Csak egyhez vagyok hű. A szegény üvegestóthoz. Annak kopott bőrtáskájában mindig találok egy darab gyémántkőt, mert ez az ablakvágó szerszámához szükséges. Hitvány gyémántrögöcske ez, igaz. De örökre nála marad.