|
Űr a polcon
Zsolnai György 2008.01.27. 17:16
 Zsolnai György recenziója a Magyar Tudományos Akadémia kézikönyv-sorozatában megjelent Filozófia kötetről
Űr a polcon
Régi adóságát törleszti a Filozófia című kézikönyvvel a Magyar Tudományos Akadémia, Boros Gábor főszerkesztésében; a magyar filozófiatörténet-írás eleddig ugyanis nem volt kifejezetten gazdag a rendszerező, igényes, indoktrinációtól mentes áttekintő munkák létrehozásában. Jellemző volt ugyanis a leíró filozófiatörténet helyett az előíró tendencia, amely mindig egy olvasatot, a „hivatalost” erőszakolta rá az érdeklődő olvasóra ahelyett, hogy egy tárgyilagos áttekintést, netán átfogó képet nyújtott volna egy-egy adott korszakról. Már ha nyújthatott egyáltalán bármilyen képet egy időszakról ez a történetírás, hiszen azok a területek, amelyeket nem lehetett marxista szemüvegen keresztül magyarázni, azok alig vagy egyáltalán nem kerültek terítékre ezen művekben. Persze, ne legyenek illúzióink: eddig ilyen ideológiáktól mentes, a teljesség igényével megírt műre a döntéshozók részéről sem valódi igény, sem pedig szándék nem volt.
Nem csoda, ha a mostani összefoglaló munka a méltánytalanul elhanyagolt középkort nagyobb terjedelemben tárgyalja, mint eddig bármelyik más filozófiatörténet. Ez ugyan kifizetődő lehet a közgondolkodás mérlegének egyenesbe billentésére rövid távon, de kérdés, hogy hosszú távon vajon nem jelent-e inkább hátrányt az, hogy egy ilyen kétség kívül minden gondolkodó könyvespolcára kötelező jelleggel felteendő kötet bizonyos történeti okokra hivatkozva egy újabb egyenlőtlenséget teremt és betonoz be? Hiszen a terjedelmi korlátok (a kötet így is 1456 oldalas!) igencsak behatároltak és ha valamiből többet adunk, akkor valamiből el kell vennünk – jelen esetben megfigyelhetjük, hogy a német idealizmus, vagy a XIX.-XX. századi kontinentális filozófia megsínylette a középkor „túlburjánzását”.
A főszerkesztő az előszóban az európai filozófia hagyományának megismertetését tűzte ki fő célul. Igazán követendőnek tartom ezt a tudatosságot, ám nem feltétlenül látom be indokoltságát. Nyilván köteteket lehetne megtölteni az indiai és a kínai filozófiával is, amelyek megértéséhez még több tucatnyi művet kellene hozzávennünk. Ezzel szemben az európai kultúrához szervesen kapcsolódó filozófiai munkák, ha nem is közismertek, de mind nyelvileg, mind tartalmilag hozzáférhetőbbek, mint keleti társaik. Ezek megismertetése sokkal inkább felelőssége egy filozófiatörténésznek, mint a homályos és megfoghatatlan, távoli világképek ismertetése. De ez a felfogás talán egy ütemmel le van maradva a jelentől; nem győzzük kapkodni fejünket, amikor Kína feltámadásáról, az iszlám térhódításáról, a posztkolonializmus jelenségeiről hallunk, de megragadni mégsem igyekszünk ezeket. Akárhogy is, maga a kötetcím, („Filozófia”) félrevezető; mert akármennyire is vaskos a kötet, lehetne még vaskosabb is, ha filozófián a filozófiát művelők munkásságának összességét értjük. Inkább lenne a címe „Az euroatlanti filozófia története” és mindenki elégedett lenne. Igaz, úgy kilógna az MTA kézikönyv-sorozatából hosszú címével e kötet, de a filozófusok úgyis erről híresek. Ezen jogos aránytalanságok csak ahhoz fognak vezetni, hogy húsz vagy harminc év múlva újra meg kell írni a „Filozófia” történetét – ami nem baj, inkább nemes teher a jövő filozófiatörténészeinek vállán.
Nem akarok azonban igazságtalan lenni – ez a kötet ugyanis ezen, részemről konceptuálisnak felfogott hibáktól eltekintve igazán grandiózus mű. Jól megszerkesztett, olvasható és nem unalmas zsargonnyelven megírt tanulmányokkal találkozhatunk, amely talán nem csupán a szakmabéliek számára fog tartalmas és rendszerezett képet nyújtani, hanem a laikusoknak is végre elérhetővé válik a filozófia misztikusnak tekintett anyaga. A szemmel láthatóan két fő részre osztott kötet egyik fele kétség kívül az utóbbiak számára hozzáférhetőbb – a történeti rész felépítettsége, a tartalomjegyzékben is argumentált egymásra-rétegzettség nem csupán kronológiailag, de talán hatástörténetileg is ábrázol. Az egyes cikkek ugyanakkor tömör és mégis vázlatszerű képet nyújtanak egy-egy témáról – a zöld keretes, a fő témából elágazó apróbb szövegek is remekül a szövegbe ágyazottak (itt nem említeném meg, hogy tízből hány optikus ajánlaná a sötétzöld háttér-fekete nyomtatott betűk kombinációt). Sőt, ahol még ábrát is használtak illusztrálásra (mondjuk a Cusanusról szóló fejezetben), egyenesen a megértés elősegítésének szándéka süt ki a munkából.
A szisztematikus rész viszont inkább a diskurzusokba amúgy is beavatott olvasók számára készült. Ahhoz viszont, hogy az élő diskurzus húsába belehatolhassunk, több kellene – a fő csapásokat ugyan megismerhetjük, de körülbelül Nigel Warburton szintjén. Ugyanakkor szimpatikus, hogy szétszálazottan jelenik meg például a történelemfilozófia, a kortárs francia fenomenológia, vagy a pragmatizmus – mindegyik éppen akkora terjedelemben, hogy rákapjunk az irányzatok ízére, így segítve elő a továbbolvasást és az elmélyülést. Furcsa viszont, hogy (ahogyan a főszerkesztő az előszóban előre bejelenti) az ’50-’60-as évektől kezdődik a szisztematikus rész – mintha a történetiség ezután nem játszana akkora szerepet. Ezért az addig következetesnek és viszonylagos arányossággal elgondolt filozófiatörténet hirtelen, mint egy csomag marokkó, kihull a kezünkből és csak a darabjaira hullott narratívákkal kerülünk szembe. Talán posztmodern motiváció ez, vagy csak jól felfogott „szaktudományos” érdek? Nem tudom, de mindenesetre elgondolkodtató, miért válik hirtelen problematikussá a fenomenológia és az analitikusok feltűnése után az egységes filozófiatörténeti tárgyalásmód fenntartása. Mert itt nem csupán arról van szó, hogy azok írtak szisztematikus cikket egy-egy témakörről, akik igazán szakavatottak az adott témában, hanem arról is, hogy ez egy nyílt elismerés az Akadémia részéről, miszerint képtelenség egységes filozófiatörténetet írni. És nem a történetiség problémája miatt, mert nem lehet eldönteni, meddig tart a történeti múlt és honnan kezdődik a jelen – hanem azért, mert az egységes „interdiszciplína” igenis részekre szakadt.
Mindent összevetve, bár kritikus hangot ütöttem meg, de azért igazán örömteli e nagy, rendszerező munkát a kézbe venni. Így vagy úgy, de űrt töltött be ez a mű a gondolkodó ember polcán.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
