31.

Egy vallás csak akkor lehet sikeres, ha könnyű értelmezni optimista módon, és pesszimista módon egyaránt. A kereszténység ilyen, csak vessünk egy pillantást Schopenhauerre és Szent Ferencre, s mindez nyilvánvalóvá válik.

32.

A művészet nem egyéb, mint egy újabb terep a versengésre, egy újabb versenyszám, ahol magunknak megbecsülést szerezhetünk, egy újabb lehetőség, ami biztosíthatja, hogy tovább adjuk génjeinket. Meg lehet, ez az állítás badarság, de hogyan ítélhetnénk el jogosan, ha már egyszer nem hiszünk a fölöttes, számunkra tündérmesének ható világban?

33.

Vannak olyan háborúk, ahol csak az a tisztességes, aki kimarad belőle. Vagy legalábbis, nem áll be egyik oldalra sem. A modernizmus- antimodernizmus intellektuális harcában sem szabad besorolnunk egyik oldalra sem, mivel mindkét elképzelés alapjaiban elhibázott. Nem modernek, vagy antimodernek kell lennünk, hanem elsősorban gondolkodó embereknek (elnézést kérek az olvasótól a pátoszos túlzásaimért)- és akkor minden „eligazodik”. És még valami, ami szorosan ehhez kapcsolódik: vannak dolgok, amelyeken az adott pillanatban, napokban, években, évszázadokban lehetetlen változtatni. Ilyenkor egy nagyon fontos dolgunk van csak: megváltoztatni a viszonyunkat ehhez a megváltoztathatatlanhoz--- a művészet megváltozott, a mi ehhez nem alkalmazkodtunk.

Például: régen megengedhették maguknak az emberek, hogy annyi regényt olvassanak el amennyit csak tudnak, annyi zenét hallgassanak amennyit csak tudnak  Ahogyan éhínség idején sem jut eszébe senkinek, hogy mértékletességre kellene törekednie. De bőség idején a mohóságért drágább árat kell fizetnünk, mint az árúcikkekért.

34.

Amire leginkább büszke vagyok: sikerült megalkotnom ezt a szöveget állatorvosi ló gyanánt, úgyhogy aki nem értette meg mi a bajom a posztmodernnel szabad idejében eme szöveg sajátosságain tanulmányozhatja.

A következő sorokat  a 19. század második felében írták le, és igazak. S mi azokhoz az emberekhez hasonlítunk, akik sehogyan sem akarnak felnőni.

„A művészet alkonypírja.- Ahogy idősebb korunkban az ifjúságra emlékezünk és valóságos emlékezés-ünnepélyeket tartunk, úgy emlékezik majd hamarosan az emberiség a művészetre, vagyis az emberiség számára a művészet az ifjúkori örömök megható emléke lesz. A művészetet talán még sohasem érezték át olyan mélyen, mint most, amikor mintha a halál mágiája játszadozna körülötte… A művészt hamarosan olyan nagyszerű embernek tekintjük, akit a múlt hagyott ránk, csodálatos idegennek, akinek hajdani erején és szépségén csüggtek hajdani korok, ám a mi korszakunk már nem tehet így…”