A stílus

„A művész igazságérzéke.- Igazságok felismerése szempontjából a művészre gyengébb moralitás jellemző, mint a gondolkodóra;… A művész tehát fontosabbnak tartja alkotómunkájának folyamatosságát, mint az igazság iránti tudományos odaadást, minden formában, ha akármilyen egyszerű dologról van is szó”

1.

            A stílus fogalmában benne foglaltatik a sokaság. Ha csak egy stílus volna, nem volna stílus, ez nyilvánvaló. De van ennek a fogalomnak, hogy stílus, jól körülhatárolható lényege? Van valami szabály a mögött, hogy valamit stílusosnak nevezünk vagy nem? Én igencsak meglepődnék, ha erre a kérdésre a válasz „igen” volna. Mert a stílus fogalma többet jelent annál, hogy valaki csak rá jellemző módon ír, alkot, cselekszik. Ha valamit stílusosnak nevezünk, -nem számítva az ironikus élcelődés eseteit-, mindig egy pozitív értékítéletünket juttatjuk kifejezésre az adott dologról. Márpedig az értékítéletek sohasem szabályokon, hanem mindig választáson alapulnak. Tehát amikor valamit stílusosnak nevezünk, mindig önkényesen járunk el. Mi a stílus? Ami nekem testszik.

2.

Hányszor hallottam már ezt a mondatot: „Ennek az embernek nincsen stílusa!” És ha ilyeneket mondtak az önjelölt esztéták, akkor bizony a lehető legnagyobb megvetésüket akarták kifejezni. A stílustalanság nem az, amikor valaki túlontúl sablonos. Ezt csak különlegesen nyárspolgári hangulatban lehet komolyan gondolni. Meg olyankor amikor félig felháborodva, félig saját kiválóságunktól megrészegedve ilyeneket pusmogunk/sipítozunk (nemünknek megfelelően): „Ennek az embernek nincsen stílusa!” Ó de ne is kérdezzük rá, mik is lennének az ítész elvárásai, inkább figyeljük meg, hogyan dicsér. „Milyen eredeti a stílusa!” Ne, ne ezt a mondatot vegyük górcső alá, az ilyen közhelyek bennünket már nem érdekelnek. „Milyen szép, barokkos stílusban beszél!” Hogyhogy? Ami „barokkos” az még lehet egyedi?

3.

A stílus fontos kérdés, és nemcsak a művészi közegben. A jelentőségét éppen azáltal nyeri el, hogy nem kötődik szigorú szabályokhoz. Legélénkebb vitáink az értékekről szólnak, ez az egyetlen témakör, amit józanésszel egészen komolyan lehet venni (bár lehet, hogy jobban járunk, ha ezt sem vesszük komolyan). De ugyanakkor a legvisszataszítóbbak számomra azok az érvelések, melyek az értékeket, -köztük a stílust- mindenféle szabályokkal és levezetésekkel próbálják igazolni. Spinoza legnagyobb tévedése ebben áll. Ha úgy nézzük, hogy ő etikai értékek meghatározásához geometriai levezetés által akart jutni, akkor azt kell gondolnunk, nem értette az értékek természetét. Súlyos tévedést írnánk a kontójára. Ha pedig úgy vesszük, már eredetileg is meg voltak az értékek és ennek fényében dolgozott ki etikát, akkor fölösleges a munkája. Mert az etika nem áll többől, mint értékválasztásból.

  Értékek mellett ilyen módon nem lehet lándzsát törni. A stílusnál még mostanság is sokan ilyen spinozai módon (persze sokkal primitívebb formában) nyilatkoznak meg, s nem is veszik észre, hogy ezzel csak a stílus leértékelését végzik el. Semmit sem bizonyítanak—viszont dilettantizmusukkal  kárt okoznak, nem is kicsit. De miért csodálkozunk? Más formában ugyan, de rengetegen elkövetik ugyanezt a hibát. Köztük korunk igen okos papjai, a tudósok is.

Talán ők fertőztek meg mindenkit körülöttünk.

4.

Már nagyon korán, fajtánk kialakulása idején előtérbe kerülhetett szempontként a stílus, persze nem kifejezetten. Valami tetszett nekik,  más társaik produktumai közül, valami nem. De egyáltalán nem az volt tetszetős, ha valami újdonságként hatott. Az ősemberek nem voltak modernek egy csöppet sem, mi viszont a posztmodernben is modernek maradtunk, hiába álcázzuk magunkat. Az ősemberek nem is akartak másmilyennek látszani, mint amilyenek, ebben biztosan becsületesebbek voltak nálunk. Nem játszották meg mi tetszik nekik, mit tartanak mondjuk „stílusosnak”, ösztönből jött az egész: „stílusosnak” azt  tartották, ami megfelelt egy többé kevésbé jól körülhatárolható elvárásnak. Ha minden „művész” olyan lett volna, amilyet kívántak az ősközösség tagjai, akkor minden műalkotásuk egyformára sikeredett volna.

Mi talán az újdonságot szeretjük, még mindig ezt hajtogatjuk magunkban (bár másoknak a posztmodern egyes fejleményei miatt ezt a világért se vallanánk be), s a fő különbség köztünk és az ősember között sajnos nem az alaptermészetében van, hanem a furfangban. Megtanultuk magunkat jobban becsapni.

5.

Jól ismerem a hivatásos kritikusok egy fajtáját, ez az amelyik mind közül a legravaszabb. Ők azok, akik valóságos császárokká nőhetik ki magukat a művészetben, ha ők lefelé fordítják a hüvelykujjukat, még ha a művész életét nem is, de a karrierjét tönkre tehetik. (a művészeknél a kettő gyakran ugyanaz. S ha valaki kifogásolná, én akkor sem véletlen használtam a „karrier” szót. A művész és a pap a legnagyobb karrierista a filozófussal egyetemben. Bármelyik kasztráltatná magát a sikerért, ha ennek árán teljesen biztosak lehetnének sikerükben.) A nagyhatalmú kritikusnak három alaptulajdonságra van szüksége: roppant képzettségre a művészetben, jó megfigyelő képességre, és rá kell éreznie a füllentés tudományára. Füllenteni a jó kritikusnak a kritikában kell. Nem szabad elmondania, hogy egy művészt valójában miért magasztal fel, tulajdonképpen igazi művész módjára egy mesét kell költenie. Úgy kell tennie, mintha a művészt bizonyos egyéni fogásai miatt dicsérné, néhány félig-meddig homályos kritikusi terminus technikus segítségével. Ha nincsenek ilyen újdonságok, akár költhet is, ha a művész véletlen tiltakozna (ami nem túl valószínű, lehet, hogy ötletet is lop a kritikából), az ma már senkit sem érdekel. Így majd úgy tűnik, mintha különösen jó szeme volna kritikusunknak, mintha ő ismerné a művészet lényegét, s valamiféle hatodik érzékkel rendelkezne. Pedig az ilyen kritikus csak azt nézi, mekkora biztonsággal kezeli a művész a művészet bizonyos alapkonvencióit, mennyire sajátította el a tulajdonképpeni alapokat. A kritikusunk különlegessége ebben áll, hogy képes ezt meglátni, ez egyáltalán nem olyan könnyű. Nem azért hívja fel elsőre érdektelennek látszó furcsaságokra a figyelmet, mert a művész olyan különleges, hanem mert ő különlegesnek akar látszani. És ha jó megfigyelő, nem kell csalatkoznia, ugyanis aki mesteri szinten elsajátította a művészet alapjait, az már olyan nagyot nem betlizhet. S hogy miért kell füllentenie? Lassan már több a kritikus, mint a művész, s ha hozzá tesszük, hogy művészből már több van, mint állami hivatalnokból, akkor érthető, miért kell egy kritikusnak „egzotikusnak” lennie.

6.

Megfigyeltem, hogyan bánnak el a kisgyerekekkel a tanuló éveik elején. Most ezt elsősorban a helyesírással és a fogalmazással összefüggésben mondom, de nem vállalok nagy kockázatot, ha kijelentem, hogy valami hasonló történhet más tanulmányok esetében is. De ezt majd később.

Mi is történik az első fogalmazás házi feladatoknál? A gyerek kap valami tényleg elég szürke és szokásos témát ( pl.:család, vagy valami vers), amiről magától kellene valamit alkotnia. Ezt megteszi (már ha nem sejt már valamit előre), de a jutalom nem több néhány lehangoló vörös tollvonásnál. A helyesírást kapásból módszeresen végig kijavítják -pedig többnyire olyan merész szóösszevonások és raghibák szerepelnek benne, ami Heideggernek vagy valami közepes költőcskének is becsületére válnék-, majd kioktatják a gyermeket hogyan kellett volna mondania, amit mondani akart. Érdekes; nem úgy van az, hogy egy kifejezés tartalma és formája elválaszthatatlanul összefonódik? Jó, a tartalom és a forma szót többnyire kerüljük, de a többség ma már valahogy így gondolja, mármint a nyelvet értők roppant tudós emberek többsége. Az amit a gyerekkel csinálnak, nem más, minthogy megszabják neki, mit mondjon, azon keresztül, hogy előírják neki, hogyan mondja. Pedig a gyerek a felnőttek többségéhez képest nagyon eredeti, de ezt valahogy a felnőttek mégsem csodálják. A kis nebulók általában egy gyermek-szlenggel kevert parodisztikusan-hivataloskodó nyelvezetet használnak, amin egyszerre látszik az, hogy öntudatlanul is igyekeznek megfelelni az iskola és a tanárnő elvárásainak, ugyanakkor egy meghökkentő szintézisbe hozzák mindezt a mindennapokkal átitatott nyelvhasználatukkal. Szóval teljesen mást és másként mondanak, mint a felnőttek. Ez nem „stílusos” számunkra? Persze hogy nem, mert úgy tudjuk, a gyerek nem akarattal teszi ezt, hanem mert ennyire futja. Hogy elolvadnánk, ha egy költő tollából áradna mindez a retinánkra!

Ez roppant furcsa. Ha ezt a konkrét eszmefuttatást kétségbe is vonnánk, az nyilvánvaló, hogy a stílusra vonatkozó ítéleteink során figyelembe vesszük az összes rendelkezésre álló információnkat, és nemcsak a nyelvi nyersanyagra vonatkozóan, de azt is belekalkuláljuk, ki az akit meg kell ítélnünk. Ha valakit képzetlennek vélünk, aligha lesz a szemünkben a stílus királya, ellenkező esetben annál valószínűbb, minél jobban respektáljuk az illetőt. Hová tűnt a személytelen ítész és az ő crédója? Sehol nincsen, s ha van valami szabály a mögött, hogy hogyan ítélkezünk a stílusról, az nem az a szabály amit szívesen bevallanánk. Ez a szabály végül is pragmatikus önkény.

7.

Ha a tárgyat igazán megítéljük, akkor annak tulajdonosát is megítéljük. Az „igazán” megítéléshez csak annyi kell, hogy a tárgyat fontosnak tartsuk. Ha valaki igazán megítéli a stílust, akkor az ember fölött is ezzel összhangban fog ítélkezni. Ahogy a barátságot „igazán” megítélő ember tartja: Madarat tolláról, embert barátjáról. De fordítva is működőképesnek tűnik: az emberről szóló ítéletünk meghatározza az ember stílusáról szóló ítéletünket. Itt valami zavar van. Az ember alapján a stílust, a stílus alapján az embert ítéljük meg, és egyszerre?

Mindez lehet pusztán elmés szofizma, de nem ez volna az igazán rettenetes. Értékítéleteinkhez való naiv hozzáállás ami bosszantó, mindez bőven túlmutat a stíluson. A relativizmus idején különösen fájdalmas ez a mulasztás, hogy mit sem tudunk értékítéleteinkről. Mert a fentihez hasonló problémákat majd úgy fogják megoldani, hogy visszajönnek a spinozisták, a levezetgetési mániájukkal, meg a zsarnoki objektivizmusukkal. Kíváncsi lennék, hányan kérünk ebből. Azt hiszem egyre többen, a bizonytalanságot kezdetben szabadságként fogjuk fel, később azonban megunjuk ezt, és küldetést akarunk.

Mi a stílus? Az ami nekem tetszik. De miért az tetszik, ami? Tolakodó ez a kérdés, hát erőszakosan fogjuk megválaszolni.

8.

Mit értek stíluson?-ez a kérdés bárkiben megfogalmazódhatott, aki az eddigieket olvasta. Nem definiáltam a szót, s más ehhez hasonló. Aki ilyet követel minden bizonnyal értelmes ember, de azt hiszem egy kicsit gyáva is. Gyáva mert fél attól, hogy egyszer csak a levegőbe fogok beszélni, hogy félreértjük egymást. Először is, a félreértés roppant termékeny, akarom, hogy félreértsenek. Az a szöveg, amit nem értenek félre, lényegileg halott; én így attól félek, hogy a fafejű szöveg-analfabéták nem olvassák a szövegemet, s nem fognak róla marhaságokat mondani. Másrészt egy definícióval nem nyernénk semmit. A hétköznapi értelemben használjuk valahogy ezt a szót, ez a szó nem szak szó, így minden definíció csak azt érné el, hogy nem arról beszélnék, amiről beszélni akarok. Én a stílusról jelentésének teljességében akarok beszélni. S hogy ez a szöveg nem fog megragadni a jelenben és a jelen nyelvében jobban, mint más szövegek, azt az biztosítja, hogy a nyelv jelentés elcsúszásai nem törvényszerűek, de nem is alaptalanok. Ha a stílus szó jelentése megváltozik engem nem zavar, mert én itt arról a stílusról is beszélek, amit néhány ezer év múlva érteni fognak rajta (nem számolom a véletlen jelentés egybeesések esetét vár-vár). Aki igazán ért egy szót, az ezt megteheti.

9.

A stílus korunkban különösen fontossá vált, ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet. A stílusosság ítélete, egyben értékítélet, s egyre inkább úgy kell látnom, hogy nem egy a sok közül, a stílus ha nem vigyázunk, lassan AZ értékítélet lesz.

Hogyhogy? Igyekszem kifejteni a választ, s úgy vélem, amit mondani fogok azt nem is olyan egyszerű valóban megérteni. Réges-régen nem volt olyan csuda szép, pluralisztikus a világ, mint most, hanem a kereszténység álszent zsarnoksága uralkodott szegény Európán. Kezdetben valóban tejhatalma volt, aztán egyre inkább látszólagos lett, mígnem mostanság be sem akarjuk venni készülő alkotmány-tákolmányunkban, nehogy az EU valaha a régi Európa sorsára jusson (helyette: szabadság, egyenlőség, testvériség, de kérdem: a franciák forradalmáért miért vagyunk annyira oda?). Helyette a szabadság csakugyan szent nevében kimondtuk, hogy bármi mehet, amíg az nem akadályozza, hogy bármi mehessen. Kimondtuk, hogy az egyes világnézetek, azaz világítéletek, azaz világ értékelések között nincs érték különbség, ergo mindegy, hogy ki melyiket válassza. Ez mind gyönyörű, de ami a lényeg, az csak most jön. Miszerint az egyének maguk, ha a társadalom nem is, de választ értékeket --------mert az egyén szükségképpen látja valahogy a világot, ez pedig szükségszerűen párosul értékválasztással. No mármost, ha jól neveltek vagyunk, nem mondunk olyanokat manapság, hogy azért választjuk azokat az értékeket, mert azok inkább tartoznak egy mennyei birodalom bútordarabjai közé, mint más értékek, helyette a posztmodern gentleman azt mondja: azért ez kell nekem, mert ez tetszik. Mert ilyen az ízlése. Mert ő ezt a stílust szereti. Az ember ma pont úgy választ értékeket, mint autót, házat, vagy fogalmazási stílust. Sőt, mára ezek a választások azonosulnak teljesen az értékválasztásainkkal.

Látják, korszakunk számára a stílus és a stílusosság központi kérdéssé vált. Egy külön vallást lehetne erre a fogalomra alapozni, ha nem volna ennek az egésznek egy érdekes vetülete. A gentleman, mivel jól nevelt, ezért külsőleg valóban ilyen lazán kezeli az értékek sokszínűségét, s hajlandó az ízlés szintjére helyezni ezt az egész értéktémát. Azonban amint egyedül marad  ez a jól szituált fickó, és leveszi otthon cilinderét és elegáns szmokingját, akkor bevallja magának, akár másokra szórt szitkok formájában, hogy egy cseppet sem véli pusztán ízlés kérdésének az ő szent értékeit. Ha ugyanis értéket választunk, akkor értékeket elutasítunk, s csak az értékítélet nélküli ember tudná mások értékválasztásait teljesen elfogadni. De ilyen ember nincs, az ember értékválasztó állat.

Azt írtam feljebb, hogy a Gentleman bevallja magának mennyire nem elfogadó személyiség. „Véletlen” lehagytam egy fontos kitételt: már ha képes önmagához őszinte lenni. Egy gentleman felé az önmagával szembeni őszinteség mifelénk nem elvárás.   

10.

Azt a stílus elméletet, amit ki fogok fejteni, egy pont felől nem érdemes kritizálni, másfelől viszont nem olyan ostobaság. Nyilvánvaló az eddig elmondottak fényében, hogy nem akarok olyan eredetit mondani--- tehát ez ügyben senki ne várjon semmi bombasztikust. Csak igazat, s az nem mindig olyan látványos. Egy korszerűtlen ember nyilvánít itt véleményt koráról, mondom ezt, hogy fokozzam a gyanút önökben: az irományom nem egyéb, mint fantáziátlan másolat. Megerősítem: itt egyetlen sor sem eredeti, még olyan gondolatok sincsenek, amelyek legalább első kézből lennének véve. Aki ebből az irányból esne szerény személyemnek, azt kinevetem, és intellektuális lustasága miatt egy kicsit szánom is. Az ilyen ember semmit sem értett meg a szellemtörvényeiből.

A másik irány, ahonnan majd meg lehet engem kritizálni, annál érdekesebb. „Universal self-evident beauty”, ha létezik ilyen, akkor mindaz, amit mondok, fabatkát sem ér- ó ezt nagyon sürgősen korrigálni kell: egy fabatkát se érne, ha egy szöveg érdeme pusztán annak igazságértékében állna. „Universal self-evident beauty”, ha valaki ezt a fegyvert veti be ellenem, van okom megremegni; de ki merné ezt a fegyvert felemelni ellenem? Egyáltalán, ki az, aki ezt a fogalomtákolmányt még képes forgatni mesteri módon? Se tudás nincs itt, se bátorság, úgyhogy kár ettől tartanom. Vagy az is lehet, hogy számunkra egyszerűen elavult az„Universal self-evident beauty”; gondolom ez a lehetőség sokak lelkiismeretét megnyugtatja. Bár akkor azon kell eltöprengeni, milyen az a kör, nép, civilizáció, akinek számára ez el tudott avulni, vagy másképpen fogalmazva, milyen az a civilizáció, aki ezt el volt képes koptatni. Vagy sohasem létezett, ezt mondjátok? Nocsak, mióta ilyen fontos az igazság, meg aztán, nekünk mi volna becsesebb ma már egy szép álomnál?

Talán csak nem csupa puritán és aszkéta vesz körül? Ennek az ellenkezője az egyetlen, ami igazán hihetőnek tűnik.

11.

Fontolják meg a következőket. Ha a style az erdetiség/egyediséghez szorosan kötődne, fel sem merülne a beilleszkedés problémája. A gyerekek példáján ezt akartam illusztrálni, és ezeregy élethelyzet van, ami ehhez hasonló. A gyökeresen újat mutatunk a világnak, a legjobb úton haladunk a kiközösítés felé. Nem szabad tárgyunkkal kapcsolatban lelkünk modern lélekrészének fecsegésére hallgatnunk, a lényeget a konvenció fogalmának segítségével fogjuk megragadni. És itt szélsőségesen radikálisnak kell lenni, itt nem szabad kompromisszumokat elfogadni, itt le kell lepleznünk valamit, nem lehetünk egy kicsit sem szemérmesek.  Nem is olyan régen a kulturkritikának a vallás bírálásából kellett kiindulnia, ma a művészetet kell lelkiismeret furdalás nélkül egy teoretikus boncasztalra helyeznünk.

Már-már túlontúl egyszerű amit most mondani fogok, úgyhogy rövid leszek. A stílus nem egyéb egy konvenció halmaznál, amelynek egy bizonyos funkciónak kell eleget tennie, A stílus valójában egy biztonsági rendszer. Feladata az illetéktelenek távoltartása a „szent”-től. Az, hogy mi a tartalma ennek a konvenció halmaznak teljesen mindegy, ha megfelel a célnak. Milyennek kell lennie egy ilyen biztonsági rendszernek? Ami mindennél fontosabb, hogy ne tudja mindenki elsajátítani, azaz feltörni ezt a speciális biztonsági rendszert. Hogy csak a kiválók részesülhessenek a javakból, amit a telket birtokló közösség tud nyújtani. Hová tűnt az eredetiség? A megfelelés lépett a helyébe, de hogy  mégis helyet szorítsunk az újszerűségnek gondoljuk csak végig a következőket. Egy biztonsági rendszert újra és újra fejleszteni kell, mert különben végletesen elavul, akiket ki akarunk rekeszteni lassan azok is rájönnek a titok nyitjára. Ne kapkodjunk, az újszerűséghez még nem érkeztünk el, a biztonsági rendszerek fejlesztése a mi esetünkben jobb szeret a régebbi mintákhoz visszanyúlni, olyan trükkökhöz, amelyek már régebben beváltak. Kisebb módosulások a régihez való visszanyúláskor is történnek, miközben adaptálják a régi mintákat jelenlegi helyzethez (javaslom, vizsgálja ezzel a szemmel meg az olvasó a reneszánsz művészet kialakulását), de ezek a változtatások nem akart változtatások, többnyire tudomásul sem akarják őket venni. Hirtelen feltárul az eredetiség szavunk eredeti jelentésrétegének értelme-- valóban, az eredetiség régebben inkább régiszerűség volt. A sors egyik leggonoszabb tréfája, hogy  szavaink észrevétlenül a visszájára fordulnak. Visszatérve az előzőekre, hogyan kerül az újszerűség akkor mégis a rendszerbe? Egyrészt a már említett kényszerűségből, másrészt véletlenül. Azok, akik már teljes jogú tagjává váltak ennek a stílusos közösségnek, gyakran „lazítanak”, mivel biztonságba érzik magukat. Valamelyest engednek egyéni szeszélyeiknek-hajlamaiknak, mindebből pedig az is kitalálható, miért a legmegbecsültebb tagjai viszik végbe az újítások java részét a közösségbe. Nem az újító zsenijüknek köszönhetik eme kiváltságot, hanem mert mesterien kezelték a régi konvenciókat. Nem azért becsülik meg őket, mert újítanak, hanem fordítva, azért újíthatnak, mert megbecsülik őket. Ha kiakarom sarkítani a dolgot, környezetük az újítások ellenére hagyja az újítókat újítani. Tőlük eltűrik. Az eltűrésből megszokás lesz, a megszokásból végül elfogadás.

12.

Hagyjuk a finomkodást. Az én megvetésem a mai stílusok iránt az, hogy rosszul működnek. Bóvlik. Selejtesek. Azokat tartják kint, akik érdemesek volnának a belépésre. Mindez miért történik? Mert az eredetiség az újdonság lett. Mert nagyon sokan lettek a művészek. Mondjam azt, hogy a ripacsok? Inkább ne. Mostanság egy valódi ripacs főnyeremény volna.

13.

A posztmodern megértése elég nehézkes, mert az egész valahogy megfoghatatlan, maga is azt hirdeti magáról, hogy definiálhatatlan.

Már a neve is gyanús, semmit mondó és üres. De azért mert semmi se volna maga a posztmodern? Ó nem, nem és nem, és ezerszer is nem. A posztmodern pontosan annyira valami, mint a barokk vagy a reneszánsz. Csakhogy a posztmodern rejtőzködik, mindent elakar kerülni, még egy tisztességes nevet sem hajlandó magának adni. A modern utáni--- hogy nézne ki, ha a barokkot posztreneszánsznak hívnánk? Egyáltalán mit árul el a posztmodern kifejezés? Mindent és semmit. Semmit azoknak, akikben még meg van az a naivitás, az a tévhit, hogy egy szöveget elsősorban a szerző szándéka szerint kell értelmezni. Mit akarnak nekünk szuggerálni?  Hogy ők túl vannak a modernen? Ne hagyjuk magunkat ilyen könnyen becsapni. Könyörgöm hogyan lennének túl rajta, ha még önnön megnevezésükbe is bele szőtték? A posztmodern a modern a négyzeten, csak lelkiismereti okok miatt ezt már nem meri vállalni. Lelkiismereti okok miatt? Tévedés. Inkább gyakorlatias megfontolásokból. A posztmodern addig él, amíg nem ismertük ki.

14.

A régi nagy stílusirányzatokat a jelenből visszatekintve jóval egységesebbnek látjuk a sajátunknál. Mondhatnánk erre, hogy amikor a  távolba tekintünk elvesznek a részletek, s emiatt látunk kevesebb különbözőséget. Viszont azt is észre kell venni, hogy a régészeink a földet, a filológusaink és történészeink a szövegeket túrták fel olyan alapossággal, hogy innen nézve már úgy vélhetjük, jobban ismerjük a múltat mint a jelent. Nyilván, amikor egy lelkes kutató beleássa magát példának okáért a középkor egyszínűnek tetsző világába, hirtelen rengeteg különböző árnyalatot fedez fel. Azok közül, akik ismerik ezt az élményt, sokan tévedésbe esnek. A középkort kutató piszmogása közben azt hiheti, hogy a középkorban különböztek egymástól a leginkább a „dolgok”, de ez a meglátása csak azért alakult ki, mert a többi korszakot nem ismeri olyan jól. De ha az illető egy kicsit merne dilettánsként érintkezni akár a művészeti irányzatok történetével, látnia kellene, hogy a középkor utáni időszakban nem történik más, minthogy fokozatosan nemcsak a világnézet, de ugyanúgy a művészeti stílus is egyre kevésbé lesz egységes . Az igazán nagy törés 19. században következik be--- figyeljük csak meg mi történik ekkor? Egy lényegileg új korszak kezdődik el végérvényesen, a tömegtársadalmak korszaka. Még egyszer, mi is történik ekkor Európában? Hatalmas népességrobbanás és sebességrobbanás. S mindennek egyenes következménye a posztmodern. És a modern? Az is. Ez a kettő rokonságban áll egymással, valójában egypetéjűek. Csak  másként lettek felöltöztetve, nehogy összekeverjük őket. 

15.

Egy stílusnak ahhoz, hogy jó stílussá váljon, idő kell. Hagyni kell összeérni a benne lévő összetevőket. Hagyni kell kifejlődni benne az esetleges ötlet magvakat szükségszerűséggé. Ha ez nem történik meg, akkor lesz a stílus „rossz”, akkor nem fog megfelelően funkcionálni, s akkor fog az megtörténni, hogy mint stílus, semmi értéket nem tud felmutatni, semmilyen értékes entitást nem tud kitermelni a jövő számára. Az ilyen zagyvalékot az adott pillanatban tisztelheti a jelen, sőt, de a jövő nem sok mindent fog benne találni magának, amit megbecsül, s azt a keveset amit mégis, azt kitépi majd magából a stílus keretei közül. Stílustalanítja, majd magát helyezi bele. Voltaképpen nem tesz mást, minthogy a nyersanyagot kölcsönveszi, és a maga módján dolgozza fel. Hátha most sikerül valamit kihozni belőle. A posztmodern (stílus) tömegével ontja magából a sok-sok különböző alkotást (elemek), de eme tömegesség ellenére könnyen megeshet, hogy négy-ötszáz év múlva mindet a szemétkosárban vagy raktárakban fogjuk találni, s az egyetlen hatása az lesz ennek a korszaknak, hogy néhány ötletet kölcsön tud majd venni tőlünk a jövő. A jövő művészei akkor veszik majd elő a posztmodernet (és lehet más igényes olvasó egyáltalán nem fogja ez megtenni), amikor alkotói válságba kerülnek, annak is a legmélyebb és legreménytelenebb fajtájába. Amikor se a szerelem, se az alkohol, se semmi már nem segít.

16.

Mi a posztmodern? Kidolgozatlanság, összevisszaság, ötletszerűség, színeváltozás. De nem a közhely változik valami mássá, hanem a művészet közhellyé. Gondoljunk csak bele, micsoda lehetetlenség esett meg: közhellyé vált verset írni.

17.

Hallom definíciókat, megkülönbözetéseket akarnak, bár szerintem erre semmi szükség. Vagy mégis? Igen, most látom értelmét, hogy eltöltsek hosszú órákat fogalmi totojázással. Még egy szóra, csak egy közbe vetés: aki szerint a filozófia nem egyéb, mint fogalmi analízis, az már bocsánat a kifejezésért, minden jól neveltségem ellenére azt kell mondanom, hogy –már ha az illető filozófusnak tartja magát- a legdölyfösebb és legostobább paprikajancsi ezen a földkerekségen (Nietzsche legnagyobb érdeme, hogy ezt a kifejezést belopta a filozófiai diskurzusba). Ne utazzunk messzire, nem kell előhozakodnunk a fenti vélemény kigúnyolására mindenféle élet-filozófia, érzés-filozófia kapcsolattal. Minderre nem vagyunk rászorulva, annyira „lazák” lehetünk, hogy egy pillanatra el is fogadjuk a tételt: a filozófia fogalmi elemzés-. Mármost mivel tudjuk, mi a filozófia neki is ugorhatunk, hogy világrengető gondolatainkkal meglepjük az emberiséget. Azonban amikor papírt és tollat ragadunk, már sehogyan se kerülheti el figyelmünket, hogy a filozófiát –a fogalmi elemzést- mindenképpen megelőzi a téma kitalálása, az invenció, mert hát nyilvánvaló, hogy először is azt kell eldöntenünk mit is fogunk analizálni. Ez a lépcsőfok elválaszthatatlan a fogalmi elemzéstől, valahogy úgy, ahogyan egy történetnek a végétől a történetnek az eleje. A történetnek az eleje és a vége mindig maga a történet, ezen analógiát elfogadva tekintem én az invenciót a filozófia részének. Ha egy filozófus művét olvassák, kérdezzék meg maguktól, bármilyen fölöslegesnek is tűnik- miért arról beszél a szerző, amiről beszél? Komolyan mondom, ez az egy egyszerű kérdés olyan ösvényekre vezeti rá az embert, amelyeket másként nem láthatna meg. S furcsamód a legfőbb gyümölcse ennek az eljárásnak nem a filozófusok ismerete, hanem az önismeret--- a legáltalánosabb pszichológiai és metafizikai értelemben egyaránt, vagy hogy másként fogalmazzam meg, az ilyen hozzáállás a „lélek” és a „világ” teljesebb megértésével jutalmaz meg.

Filozófia = fogalmi analízis—ez az állítás csak egy egyoldalú és lényegileg fogyatékos filozófia perspektívájából vehető egyáltalán komolyan. S nem kisebb ember szájából hallottam ezt egy vitaesten, mint Kelemen Jánostól, a filozófia jelenlegi magyar királyától (sokan bólogattak kijelentésének hatására, bár ez egyáltalán nem meglepő, ha eszünkbe idézzük, hogy a királyoknak mindig akadnak talpnyalóik). Az analitikus filozófia örve alatt úgy hiszem, szépen lassan egy nagyon sekélyes filozófiát fognak mifelénk meghonosítani--- pedig az analitikus filozófia nem feltétlen sekélyes. Ez az új filozófiai stílus a jövő számára a posztmodernhez hasonlóan maximum ötleteket tud majd szállítani. Bocsánat, a posztmodern esetében látok reményt arra, hogy érettebb gyümölcsöket teremjen, talán  megeshet. Ennek az „új” filozófiának azonban esélye sincs erre. Ezért fontos odafigyelni ilyen látszólag ártalmatlan mondatokra, „a filozófia nem más, mint fogalmi analízis”. Erőteljes nemet kell mondanunk azon nyomban az ilyesféle fecsegésre, különben egyszerre csak arra eszmélünk, akárhogy erőlködünk, képtelenek vagyunk értékeket teremteni (eszméket), vagy akárcsak értékeket előállítani(filozófiailag értékes szövegeket).

Szavamat felejtettem az imént, nem szolgáltam definíciókkal--- de itt a remek alkalom, hogy az olvasó ha eleddig nem gyakorolta, akkor most először alkalmazhatja ezt a fontos kérdés

felvetést: Miért pont arról beszélt a szerző, s még véletlenül se másról, amiről beszélt?

18.

Most egy kicsit vázlatos leszek.

Vázlat:Definíció: Valamilyen módon valamit csinálni.à Stílus és a pluralitás fura kapcsolata: a stíluson belül feltételez egy relatíve magasabb mértékű homogenitást, s ugyanakkor ha stílusról beszélünk ez feltételezi, hogy attól ami adja ezt a homogenitást valami más lényegileg különbözik. Ha ez a atílusunktól különböző másik eljárásmód, stílus nem létezne nem beszélhetnénk stílusról. Pluralitás a stíluson belül: limitált mértékbenà a posztmodern ellen. Másrész nem biztos, hogy találunk minden a stílusba tartozó elemnél minden ismertető jegyet (Wittgenstein rokonsági kapcsolatokról szóló fejtegetése). Kétféle stílus, ami szintén kiegészíti egymást: egyéni és közösségi stílus. Az egyén stílusában azaz egyéni amit elfogad a közösség (voltaképpen azon az áron, hogy feltünően jól teljesíti a közösségi stílus elemek nagyrészét). S közösségi stílus teszi lehetővé az egyéni stílust, s az egyéni stílus tartja mozgásban, azaz életben a közösségi stílust—különben elhal. A posztmodern különös közösségi stílus, itt önfelszámolásról van szó, tulajdonképpen a közösségi stílus szűkül le olyan mértékben, hogy az egyéni stílus túl domináns lesz-à iszonyú gyors mozgás, megszűnik a mozgásban a közösségi stílus, ezzel egy időben megszűnik az egyéni stílus. Nincs igazi teremtés csak csinálás, nem lesz értékes végeredmény.  Az egyéni és a közösségi stílus nívós fenntartásához szükség van jól meghatározott keretszabályokra. Bármi mehet--- ez a jelszó merénylet a minőség ellen.

19.

Szóval a definíció: a stílus valamit valamilyen módon csinálni. Ami a mi korszakunkban történik, az arra hasonlít, mintha elhatározná egy közösség, hogy ők mostan egy csudálatos palotát fognak építeni. S mindenki a maga feje után járva hordaná a téglákat meg a maltert az építkezéshez.à Könnyűbelátni, hogy ebből nem lesz semmi. Közösen valamit csinálni csak úgy lehet, ha valamilyen irányban összpontosítjuk erőinket, s itt egy nagyon erős közmegegyezés van, látható szabályokkal. A legvészesebb a helyzet jelenleg a képzőművészetekben, majd jön az irodalom,  színház és a film, végül a zene. (ezen még gondolkozni!). Hogy születnek mostanság is értékes műalkotások? A nagyszámok törvénye alapján ez nyilvánvaló. Viszont rosszabb a helyzet, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Mert itt a roppant mennyiség nemcsak optikailag zavaró, de az is baj, hogy a műalkotásokat nemcsak látni kell, hanem értékelni is, ami egy kimerítő tevékenység.à Egyszerűen nem leszünk képesek megfelelően szortírozni.

20.

A tömeg társadalom kialakulásának következményei mind a modern, mind a posztmodern. Az információ mennyiségének drámai megnövekedése és haladásának gyorsulása a legfőbb jellemzők. Ezeknek a jellemzőknek a kialakulásához alapot a demográfiai robbanás és a tudományos/technikai haladás adta. Egy lényegileg új típusú társadalom jön lassan létre, semmi sem lesz ugyanaz mint annak előtte. Az arisztokratikus társadalomból átmegyünk a demokratikusba. Ez ahhoz hasonlatos átalakulás, amit az ősközösségből való átmenet volt a civilizációba. Egy ilyen nagy mérvű változás legfőbb tünete, hogy az érték világban radikális változás áll be. Míg a történelem előtti közösségből való átmenet a civilizációba azt jelentette, hogy az értékek egységesültek, lassan „birodalmi” irányítás alá kerültek (a sok-sok külön Isten kultusz politeista vallásokká állt össze, s ezek a későbbiekben még tovább tömbösödtek monoteista vallássá. Ehhez a folyamathoz nem szükséges a kereszténység vagy más monoteista vallás erőszakos beavatkozásaà a tendencia már Homérosznál is alapvetően kivehető, Zeuszhoz képest a többi Isten olyan gyenge, mint az átlagos halandó az istenekhez képest). Most a folyamat éppen ellentétes, s nyugodjanak meg, ez nemcsak a nyugati világban zajlódik le. Az állami érték felügyelet szépen lassan megszűnik, a homogenitás pluralitásba megy át,  s voltaképpen a társadalom egyre inkább megszűnik, és valójában kisebb csoportok halmaza lesz. Mindehhez társul egy ellenőrző szerv, ami őrködik a fölött, hogy a kisebb csoportok ne gyalulják le egymást, illetve ha szükséges, elősegítse ezek együtt működését. Hogy melyek az arisztokratikus társadalmat jellemző értékek, s melyek azok, amelyek inkább az Arisztokratikusat jellemzik? Olvassák Nietzschét, s mindaz amit ő gyűlöl, az tartozik az új társadalomhoz, s amit visszakövetel a történelem legerőszakosabb nosztalgiájával, azok tartoznak az arisztokratikus társadalomhoz. [művészetkritia, Nietzshe kritika, társadalom kritika összekapcsolódik]

21.

A vegytiszta pragamtizmus, célszerűség is egy stílus, de csak negatívan. Mivel nem tesz mást, minthogy semmit nem tesz hozzá ahhoz, ami feltétlenül szükséges, éppen a stílustalanságával válik stílussá. Jellemző, hogy ez az irányzat csak az utóbbi 1-2 évszazadban volt képes magát a teljes jogú stílusok közé exponálni. Ez is mutatja, hogy mekkora erőlködés van ezen a téren.

22.

A modernitás és a posztmodern közt lényegében nincs különbség. Törekvéseinek alapja egy és ugyanaz. A modern a tömegtársadalom kezdetleges infrastruktúrával rendelkező művészeti ipara. A posztmodern ennek fejlesztett, modernizált változata (bocsánat a szójátékért). Mi a modernitás alapja, ami nélkül ez nem jöhetett volna létre? A hihetetlen sok művész, s az, hogy ezeknek a művészeknek minden látszat ellenére roppant hasonló a műveltségük. A sok művészért a lélekszám növekedése és a társadalom átrétegződése a felelős- a mezőgazdaság szerepe rohamosan csökken, az iparé lassabban, a szolgáltatásoké pedig hihetetlen gyors és egyre gyorsuló ütemben növekszik. A művészet helyzete megváltozik- de a pátosza a régi marad. Azoknak akik erre a pályára készülnek, majd mindnyájuknak olyan küldetés tudata van, hogy Nagy Sándor vagy Napóleon szerény taoista bölcsek hozzájuk képest. Hatalmas konkurencia harc alakul ki, s minden áron meg kell maradni a pályán. S ez csak úgy lehetséges, ha valami olyat csinálok amit mások nem. Az „eredetiség” kívánalma egyre nyomasztóbban telepszik a művész feje fölé, s tanácstalanságában akár szövetségre is lép más, hozzá hasonló fickókkal. Hogy ezek a fickók többnyire fiatalok és törtetőek? Ez még rá is tett a már említett folyamatra egy lapáttal. Na szóval láthatjuk is, hogyan jöttek létre mindenféle izmusok, melyekből lassan több lett, mint szikrázó homokszem a tengerparti fövenyen. Mondjuk a Hawaii-szigetek partvonalán, hogy pontosak legyünk, és hogy még véletlenül se essünk túlzásokba.

23.

Az eredetiség kultusza akkor alakul ki, amikor a művésznek nem lehet megmondani, hogy pontosan mit is kell utánozni. Mit kell tennie, hogy elismert művész legyen. „Légy eredeti!” azaz: „Még nem tudjuk pontosan mi is az amit tenned kell, hogy megbecsüljünk, de ha elég ügyes vagy, talán szerencséd lesz, és akkor majd meg fogunk becsülni.” Ez a mondat túl hosszú, és nem is hangzik olyan fantasztikusan. Kellemesebb, ha a rövidebb verziónál maradunk, de akkor tájékoztassuk annak jelentéséről a pályakezdő művészeket- s ami a ennél is fontosabb, a naivabb fogyasztóit a művészeteknek. Nehogy ízlés nélkül maradjanak, és olyat is boldog arccal habzsoljanak be, ami nem tesz jót az egészségüknek.

24.

A divat jelensége elég magyarázó jellegű esetünkben. Kétféle divatot kell megkülönböztetni, szeszélyes és kőszikla divatot. Általában a szeszélyes fajtát értik csak divaton tévesen. Ez az, amit a kifutókon tapasztalunk, meg a „magasabb körökben”. A másik divatra egy remek példa az irodalmi kánon. Lehet, csak annyi a különbség a kettő között, hogy az egyik egy emberöltő alatt több tucatszor is megváltozhat, a másik pedig csak száz évek alatt változik meg. Lényegi különbség, én úgy látom, nincs a kettő között. De akkor, teszem föl a kérdést, miért becsüljük meg jobban a géniuszok műalkotásait, mint a legújabb párizsi divat szerint elkészített ruha kollekciót?

25.

„A modern a tömegtársadalom kezdetleges infrastruktúrával rendelkező művészeti ipara. A posztmodern ennek fejlesztett, modernizált változata”. Ezt írtam, s ez egy újabb kérdést szül: miért övezzük még mindig a művészetet szakrális jellegű megbecsüléssel? Hogy ez állítólag már nincs így? Ez csak egy újabb példa a posztmodern hazugságokra. Elég elmenni egy író olvasó találkozóra, ahol a művész, s akkor mindenki beláthatja, még mindig belengi ez a művészet imádat a mívelt közönséget. Teljesen úgy érzi az író, és a közönsége is, hogy most aztán valami mély, isteni titoknak a közelébe vannak, s az író öntömjénező visszafogottsága csak növeli hallgatóságában ezt az érzést. Csak egyszer volnának az írók teljesen őszinték!

Á, de ilyen sokat ne várjunk el tőlük.  De ha már így esett a dolog, akkor a világ legjobb cipészeit, asztalosait miért nem hívják meg hasonló találkozókra? Készítő-használó összejövetelekre. Most jövök csak rá, hogy engem mennyire megnyugtatna, ha így hívnák a mostani író-olvasó találkozókat is.

Igen, ha ez megtörténne, akkor érné el ez az írás minden célját.

26.

Összefoglalva: Megváltozott a helyzet a társadalomban, az arisztokratikus kultúrából átmentünk a demokratikus kultúrába. Az új szerepe a művészetnek az volna, mint korunkban az asztalosoknak: megbecsüljük őket, mint ügyes mesterembereket, de spirituális vagy intellektuális értelemben nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget nekik. A posztmodern újítási mániája miatt mindig összevissza beszél, s ha van valami értelmes mondanivalója (nagyszámok törvénye), akkor azt úgysem tudjuk kivenni a hangzavarban. A művész közelebb áll az ácshoz, mint az újságíróhoz--- legalábbis ez volna az üdvös számunkra. A művészet végső kritikája és demisztifikációja--- a mai körülmények között ezt kötelességünk megtenni.

27.

Még egy megjegyzés a posztmodern újítási mániáról: a posztmodern úgy tesz, mintha belátta volna, hogy semmi újat nem tud csinálni. Ezért kifele éppen azt mondja, hogy eredetinek ő már nem akar látszani- cselekedeteinek épp az ellenkezője jellemző rá. A posztmodern olyan emberre hasonlít, mint aki az emberek előtt szónoklataiban a legnagyobb erkölcs csősz, aztán miután hazamegy, bőszen veri a feleségét. De nem kell bedőlni, a posztmodern azért mondja ezt, mert a modern kihasználta már majdnem az összes totálisan új, kultúránkba majdhogynem beágyazatlan badarságot (dadaizmus). Ami mostanában mégis eléri a modern dicsőségét, azt amúgy is modernként emlegetik az okosok---mintha ez afféle megbélyegzés volna, pedig éppen ellenkezőleg. Hogy még egy morális jellegű hasonlatot ide citáljak, ez olyan, mintha egy hazug ember becsületességgel vádolna egy máskülönben megvetésre méltó illetőt.

A posztmodern úgy használja fel a régi elemeket ahogy neki tetszik (tehát összevissza). A szervesség hiánya mutatja meg, mennyire posztmodern egy alkotás. Az elemek zagyva áradata egy ilyen alkotásban szinte szükségszerűen azt a benyomást kelti, hogy a műtárgy bármelyik pillanatban szétessen. Ez nem is csoda, mert a művész voltaképpen csak azért alkotta meg műalkotását, hogy legyen. Legyen egy darabig a műteremben.

28.

Az, hogy mi kerül a műalkotások közül a középpontba, azért mégiscsak meghatározza valami. De hát nem a minőség ez a meghatározó valami? Ostobaság, a műáradatban képtelenek vagyunk megítélni mi az ami nagyobb minőséget képvisel, s mi az ami hitvány. Egy dolog minőségének a meghatározása ugyanis mindig összehasonlításon alapul. Vagy másképpen: amíg nem tudjuk, hol van az univerzum széle, addig honnan tudnánk, hol van a közepe? S kérem még egy költői kérdést forgassanak vissza a műalkotásokra: Meg tudjuk-e valaha, hogy van-e az univerzumnak széle? S, ha már így belejöttünk kérem még egyszer tegyék ezt meg: Van-e egyáltalán az univerzumnak széle? Miért volna?

„Anything goes on”- ezt a jelmondatot így kell kiigazítani: Aníthing goes on, if you have good friends. És én ebben semmi alantast nem látok, valahogy így működik a világ, csak valljuk be ezt; legalább magunknak. S én ezzel nem mondtam azt, hogy két író között a jó kapcsolat alapja nem lehet például a közös tehetség. De nyilvánvaló, hogy fogalmunk sem lehet arról, hogy egész pontosan milyen arányban vesz részt ez a faktor a barátságok fölépítésében. De, én úgy vélem, mindnyájunknak közös élettapasztalata az, hogy ez a faktor egy a sok közül, és rengeteg minden egyéb befolyásolja a barátságok születését.

29.

 A művészet ma tulajdonképpen népbutítást végez el. Úgy tesz, mintha valami magvas, mély igen bölcs mondanivalója volna, pedig, -legyenek meg az alkotásnak egyébként más hatalmas erényei-, valójában nem egyéb, mint felcicomázott közhely gyűjtemény. Mert a művészet produktumából éppen az hiányzik szükségszerűen, természetéből fakadóan, ami a nagy gondolatoknak a lényegük, a végig gondolás útja maga. A szépség lefegyverző hatása alatt a befogadó a végig gondolás aktusát letudva érzi, mintha úgy vélné, hogy ami ilyen szépen lett kifejezve, az már igen alaposan más által végig lett gondolva, szóval a „tanulság” biztosan igaz  Márpedig a nagy gondolatok egyáltalán nem igazságuk miatt nagyok, hanem éppen mert végig lettek gondolva. S ugyanezen okból kifolyólag még egy fohászt meg kell itt engednem magamnak:

Az Isten mentsen meg minket a jól író filozófusoktól!

30.

Hogy miért pont a barátságot emeltem ki, mint olyan dolgot, mint ami egy művészt közel vihet a tűzhöz? Saját tapasztalatomon kívül (ami nyilván ez ügyben nem lehet perdöntő) az a belátás vezet ehhez a gondolathoz engem elkerülhetetlen szükségszerűséggel, hogy a minőség nem lehet ez. Ha vannak is objektív minőségek, akkor sem tudjuk felismerni őket (s valószínűleg nincsenek). Úgyhogy marad a szubjektív értékelés, ami egyáltalán nem egyetlen jól meghatározott mérce szerint ítél, s legfőképpen nem racionálisan. A Maga előítéletei vezetik, amelyek épp attól előítéletek, hogy nincsenek racionálisan végig gondolva alátámasztva. S ehhez jön hozzá az, hogy egy tárgynak a megítélése összefüggésben van nagyon szorosan annak készítőjével, egyiknek a megítélése borzasztó erősen hat a másikra. Mert a dolgokat soha nem részleteiben akarják megítélni ösztöneink, hanem egészében.

Ezért van az, hogy egy ember ítélkezésében a legfontosabb meghatározó, hogy az illető pesszimista vagy optimista (harmadik lehetőség nincs). Sőt mondhatni, ez a összetevő maga a világkép, ha megtisztítjuk gondolkozását annak stílus elemeitől (hogy például valaki keresztény vagy zsidó, szabad elvű vagy sátánista, hogy meg van elégedve a jelenlegi társadalmi berendezkedéssel vagy sem.)